, fn. tt. hossz-at, harm. szr. ~a. Eredetileg: hosz (= húz), s tiszta gyökeleme a lehelő ho, mely egyszersmind több szavainkban a tárgyak fekirányos és függőleges távolságát jelenti. A képző sz vagy hangzatosság végett kettőztetik meg, mint a rossz (rosz), bosszú (boszú) stb. szókban, vagy pedig az utóbbi sz a j hasonulata, mert régibb iratokban számtalanszor: hoszjú am. a mai ,hosszú, és ,hossza is am. hoszja. Hossz önmagában csak újabb időben jött divatba. Értelemre is, mint hangra rokon a húz igével. Jerneynél a Nyelvkincsekben a ,hosszú-t többféleképen, s különösen az első tagban is u-val találjuk. Huhzou (1211.), Huziozov (= Hosszúaszó, 1265.), Husiufolu (= Hosszúfalu, 1296.), Huzywcowth (= Hosszú- v. Hoszjúkút, 1296.); továbbá Hoszúfa (1015. még sz. István oklevelében Fejérnél), Hozzumegye (1235.), Hozzoumezew (= Hosszúmező, 1217.), v. Hozzumezeo (1248.) v. Hozumezew (1256.) v. Hoziwmezeo (1299.), Hozzuparlak (= Hosszúparlag, 1258.), Hozzutho (= Hosszútó, 1248.), Hoszi Vogues (= Hosszú-Völgyes, 1274.); még h nélkül is: Oszscyupatak (am. [H]osszúpatak, 1264.). A Carthausi névtelennél is huszjú. V. ö. HOSSZÚ. 1) Valamely iránynak, vonalnak vagy tárgynak egyik végétől a másikig elnyulása, terjedése. Utak, pályavonalak hossza. Fenyőszál hossza. Megjártuk a száz tű hosszát. Hosszában szántják a földet. Part hosszában építeni a házakat. 2) Valamely terület keresztirányai közől a nagyobbik, (a kisebbiket szélének nevezik). Széle, hossza mindegy. Posztóvég hossza és széle. Ezen udvar hossza 40, széle 20 öl. 3) Átv. ért. valaminek időben folyó, kinyuló tartóssága. Se vége, se hossza nem volt a beszédnek.