, HULL, (2), (hu-ol-ol) önh. m. hull-t v. ~ott, htn. ~ni v. ~ani. Kettőztetett képzőjénél fogva a magyarban mindig gyakorlati vagy gyüjtő értelme van, s jelenti tulajdonkép több testnek egymás utáni esését, leesését, vagy az esésnek oly nemét, mely nem hirtelen, hanem egymás után lassan, s bizonyos előkészülettel történik. A hu gyök vagy gyökelem azon hangot utánozza, melyet az így leeső test hallat, s rokona: hup (a hupog, huppan származékokban). Egyezik vele a szanszkrit gyök: ul. A germán fall-en, feall-an, feoll-an stb. szók hangban is szintén rokonok. Hullanak a fák levelei. Hullanak az érett vagy féregrágta gyümölcsök. Húll az eső. Húll a roszul rakott vagy rázós uton menő szekérről a széna, szalma. Kihúll a lyukas zsebből a pénz. Húll a gyalu alól a forgács, fürész alól a fapor. Nem húll a forgács faragás nélkül. (Km.). Hullanak az öreg ember fogai. Könyük hullanak szemeiből. Húll, elhúll a haja. A bürűn ugrándozó gyermek vízbe hullott, itt csak tájdivatos e helyett: esett vagy zuhant. Mondják különösen az emberekről és barmokról, midőn rendkivül halnak, vesznek. Epemirigyben hullottak az emberek, mint a legyek. Az utósó dögvészben sok barom elhullott. Az ezerednek egy harmada elhullott a csatában.