, (hom-ály) fn. tt. homály-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Eredetileg, ami valamit takar, borít, pl. gőz, pára, felhő, árnyék, mely valamely testhez tapadva vagy fölébe emelkedve, vagy elébe állva azt eredeti fényétől megfosztja vagy fényének terjedését akadályozza, szóval kevesbé látszatóvá vagy épen láthatlanná teszi; továbbá maga azon állapot, midőn a testek csak kétes világosságban tünnek elé. Sürű homály. A megfagyott lehelet homályt vet az üvegre. A napot, holdat, csillagokat felhők homálya födi. A sürü fák árnyéka homályt vet a földre. Különösen, közép állapot a kellő világosság és sötétség között. Esti homály. Sürü erdők homálya. Kútak, földalatti járások homálya. Átv. ért. mi az ismerő tehetséget akadályozza, előle valamit elrejt; valamint maga a tárgyak ismeretlen állapota. A népek eredetét jobbára homály födi. Tudatlanság homálya. Ész homálya. Történeti buvárlatokkal valamely tárgy fölötti homályt eloszlatni. Erkölcsi ért. szenny, mocsok, mely valakinek hirét, nevét, becsületét régi fényétől megfosztja. Ezen tett nagy homályt vet jellemedre.
Arab-perzsa nyelven khumúl, am. a latin obscuritas, finnül himmi, himeys.