, (hol-t v. hal-t, t. i. a ,hal igében oly mély a [= å] lappang, mely a régieknél nem csak a multban, hanem más több ragozásban is o-nak ejtetett, pl. a régi halotti beszédben holz am. halsz, noha ,halál a-val találtatik; l. HOLT, [3] is); mn. tt. holt-at. Aki élni megszünt. Holt ember. Holt test. Félholt, elholt, megholt. Imádkozzunk a megholt hívekért. NN. rokonom holt tetemeit ma tettük a sírba. Átv. ért. 1) Merevült, miben életjelenség nincs, a vérforgás megszünt; s mondják bizonyos nyavalyákról, pl. holt görcs, holttetem, holtfene. 2) Holthoz hasonló, magával tehetetlen, pl. holt részeg, holt számban van. 3) Mondjuk oly szénről, mely nem ég, mely kialudt, pl. holt szenet árulni. 4) Mondjuk az új folyást kapott vizek régi elhagyott medreiről: Holt Vág, Holt Nyitra, Holt Maros, Holt Rába stb. Régente: holut, holot is; Holut- v. Holot- v. Holuthvág (1138, 1252, 1268-ban) és Holthwag (1252-ben. Jerney. Nyelvkincsek). V. ö. HALOTT, és HAL ige.