, HÓDUL, (ho-od-úl) önh. m. hódul-t. 1) Eredeti tulajd. ért. (mint az igát jelentő ho gyök, innen hód származéka), am. igába, iga alá hajúl; erőhatalom alá kerül, más hatalmasabbnak alattvalója, adózója lesz. Hódúl az ökör, midőn igába hajtja nyakát. Hódultak hajdani szokás szerént a meggyőzött és elfogott hadak, midőn iga alatt kellett átbuvniok. Ez értelemben a hódol olyan, mint hajol e helyett hajúl; mert az ít áth. igeképzőnek úl ül önh. felel meg. Már pedig ezen fogalmat: igáz, igába szorít, a hódít ige fejezi ki, tehát az igába hajúl, igába szorúl, egy szóval am. hódúl. Csakugyan elé is jön a régieknél ,hódol átható értelemben is "immár itt ez föld, kit én királynak holdottam (= hódítottam) vala, elszakada ő felségétől. (Levél 1558-ból. Szalay Á. gyüjt.). Azonban terjedt irodalmi szokás szerint hódol ma önhatólag használtatik, mint a hő! hők! gyökből lett: hőköl, azaz hő! hök! parancsszóra hátrál.