, v. HÓ, indulatszó, melylyel mint tompa, mély, erős lehelettel akkor élünk, midőn valamely erős állatot, különösen ökröket, (néhutt lovakat is), vagy nagyobb sereget, csordát megállásra vagy fordulásra, vagy csillapodásra kényszerítünk, vagy valamely túlhajtani akaró erőt tartóztatunk. Ho Betyár, Csákó! Ho ide hó! Hó ha hó! Ho hó öcsém, nagy fát mozgatsz. Ho hó csak lassan! A lovakat megállító és csillapitó. Duna mellékén szokottabban hö v. hő. Hő he hő! Ellentéte mint menésre nógató indulatszó: hi v. gyi, ez utóbbi törökül hoha, francziául hue, németül jü.