, elvont gyökelem, melynek eredeti, általános értelme: fuvás, lehelés, lélekzés, pihegés; s minthogy ez a tüdőnek és testnek némi emelkedésével és tágulásával történik, vagy mivel a magasra törekvő erősebben lélekzik, am. magasra törekvés, terjeszkedés: Lásd: H betű. Innen különösen 1) Megvan oly szókban, melyek mély, tompa, erős lehelést, pihegést okozó tárgyakat jelentenek, milyenek: ho v. hó indulatszó; az elavult főnév ho v. hó, mely hajdan annyit tett, mint iga (perzsául ju v. jugh), Mátyusföldén ma is így szólítják befogáskor az ökröt: ker ho mellé! (kerülj iga mellé, mit másutt így mondanak: kür re v. kür ne, néhutt kör be); sínai nyelven ho am. connectere; innen lett hód v. hold (jugerum), mintegy igaföld, régente, pl. a magyar Verbőczyben ekealyja, és hódít (subjugat); ide tartozik hoz (ige) stb.
2) Megvan oly szókban, melyek magasságot, terjedést jelentenek, mint: hovad (tumescit), hováj v. hovály (csizmabőr-feszítő), hopp, hoporj, homorú, homlok, hólyag, hón, hóri; továbbá a helyet, tért jelentők: hon, hosz, hoz (rag).
3) A hogy, hogyan, hány (ho-any), hol, hová szókban eredetileg kérdő értelemben. Sínai nyelven is hó am. quis? quid? l. HOL, (1).
4) A hortyog, horkant, horút v. hurút, horló, azaz holló hangutánzókban. V. ö. H betü.