, (hin-ta, mély hangú ï-vel) fn. tt. hintát. Eredetileg inta, melynek gyöke a mozgást jelentő in (in-og); ebből lett in-t elavult mélyhangú ige, melyből származott intó, inta, a nagyobb nyomatosság, vagyis sebesség kifejezése végett h előtétellel hinta. V. ö. HIM, elvont gyök. Jelent valami lógót és lóbálhatót, különösen játszó készületet, melyen mulatságból a rajtaülőket ide-oda lóbálgatják. Kötélből, öszvekötött, faágakból csinált hinta. Máskép: lóbba, lóbita, hinga, himba, hindsa, hintu.