, (hi-ed-el-ěm) fn. tt. hiedelmet, harm. szr. ~e. 1) Határozott lelki állapot, meggyőződés, melynél fogva valamiről nem kétkedünk. Én azon hiedelemben vagyok, hogy stb. Köz hiedelem. 2) Bizodalom, mely azon belső sejtésen épül, hogy nem csalódhatunk. Egész hiedelemmel vártam, hogy barátságomat viszonzani fogod. Hiedelmem ez egyszer megcsalt. Vak hiedelemmel viseltetni valakihez. Margit életében hihedelem. 3) Régi, de különösen a Tatrosi és Bécsi codexekben eléforduló hiedelmez igének ottani kétségtelen értelme szerént am. hüsítő, enyhitő valami, vagyis enyhület, megújulás. Innen Benigna aszszony imakönyvében is: "Hogy mindön szomoróságos nyavalámban, mind test szerént és lélök szerént légy én neköm vígaságos hiedelmem." V. ö. HIEDELMEZ, HIEDELMEZET.