, v. HÍ, (1), mély hangú i- vagyis ï-vel. Tiszta gyök, s igen számos részént tulajdon, részént átv. értelmü származékok anyja. Rokon a magyar héj, haj szókkal; megvan a sínai hiue (vacuum, foramen), kián (deficere), latin hio, hisco, hiatus, hellén χεια, χαος, κοιλος, német hohl stb. szókban, s jelent általán bizonyos határok közé szorult üreget, puszta tért, nyilást, fogyatkozást, valaminek nem létét. Különösen 1) Elavult mn., melyből a szinte elavult határzó hivon, hévon, heon származott; mely tulajd. am. üresen, pusztán; átv. ért. csupán, csak. V. ö. HEON. Innét származnak a régies hivét, hijít (hi-ít), azaz üressé, hasztalanná tesz; hiúl, hijúl, üressé, hasztalanná válik; hitt v. hejt v. heit, vagy hit am. esztelen, ki ész hiával van. 2) Fn., mely jobbára csak személyragozva divatozik, pl. valaminek híg (v. híja), boldogságomnak nincsen hía, egy híán vagyunk; egy híán húsz; hiába v. hiában beszélsz; nemhiába, hogy; eben hiába. Ebből származnak hiány, híg, hiú, hivság, hiuság, hivalkodik, hízik stb. Régente héába v. héjába, héja, héján stb. "egy héja vagyon hogy nem száz az gyalog." (Szalay A. 400 leveléből 1560 évbeli). Dunán túli tájszólás szerént jelenti különösen a padlás üregét. Híba takarítani a szénát, kukoriczát. Híba hágó tőke, azaz padlásra vezető lajtorja. Néhutt: híj, hiu, hijú v. hivu.