, (megvan az erős lehellést jelentő h, a sínai hín [calidum; assare], német heisz, Hitze, svéd het, dán hed, heed, angol hot stb. szókban is); fn. és mn. tt. hevet. Midőn ragok és képzők járulnak hozzá, jobbára v betüt vesz föl, még pedig vagy megtartva az ékezetet (mássalhangzók és éles v. legmagasb önhangzók előtt), pl. hévben, hévről, hévvel, hévtől, hévnek, hévhez, hévért; vagy egyebütt ékezetlenűl, mint: hevet, hevem, heved, heve, hevünk, hevetěk, hevěk v. hevők; hever, heveny, heves, hevít, hevűl. Mássalhangzóval kezdődő ragok előtt tiszta eredeti alakjában is használtatik: hének, hétől, hében, héről stb. Jelent nagyobb fokú meleget, mely az állati vért sebesebb mozgásba, a testet izzadásba hozza, s a növényekre némileg lankasztó, fonnyasztó erővel hat. Izzadni a nap hevétől. Nagy hében lekonyuló virágok, falevelek. Forró víz heve. Hevet havat öszvehord. (Km.). Mondjuk különösen a természetes meleg vizekről: budai hévizek, pőstyéni, trencsíni, bártfai, mehádiai hévíz; héfördők. Neveztetnek róla több helységek is: Héhalom, Hékéd, Hékút, Hévíz. Átv. ért. élénk állapot, az érzékek és indulatok magasztaltabb foka. Harcz v. csata hevében nem érezni a kapott sebet. Indulat hevétől elragadtatni. Vitatkozás hevében megsérteni valakit. Fokozva: hevebb, leghevebb. V. ö. HŐ.
A hé v. hév vagy hő szóban és a hi-d-eg, hű-s, hó szókban levő különbséget amazok meleget, emezek hideget jelentvén mint látjuk, csak az önhangzók, vagyis a lehelésnek különböző foka, tömöttebb és terjedtebb kiömlése jelöli. Így a sínai nyelvben hán hideget, hín pedig hőséget jelent. Tudjuk a köz életben is, hogy a meleg ételt, italt megfújjuk, hideg tenyerünkbe pedig bele huhúkolunk, mindenütt a lehelés segitségével. Sínai nyelven is általán a lehelés, hehentés: hi (suspirare).