, (gon-d v. gom-d, közelebbi rokonságok a persa gham,továbbá német ahnden, svéd anden, izland andi, oend [lélek] stb.) fn. tt. gond-ot. 1) Állapot vagy működés, midőn a kedély és ész tartósan oda irányzódik, hogy valamely czélt illő eszközök által elérjen. Házi gond, atyai gond, tisztviselői gond. Gondot fordítani valamire. Sok gonddal jár, kevés gondba kerül. Gondom lesz rá. Ez legkisebb gondom. Mi gondom arra? Gondját viselni valaminek v. gondot viselni valamire. 2) Szorosb ért. midőn ezen működése a kedélynek és észnek bizonyos nyugtalansággal és kedvetlen érzéssel, aggálylyal párosúl és azon van, hogy valamely rosztól, melyet közeledni sejt, megszabaduljon. Emészt engem a sok gond. Megőszülök, annyi a gondom. Gondot űzni, elűzni. Félre gondok, félre bú. Megviselte őt a sok gond. Gond ez, nem játék. (Km.).
"S a bús pár megy gond-sújtotta nyommal."
Vörösmarty.