, (fu-t) önh. m. fut-ott, vagy 1-sö és 2-ik személy tájszokásilag: futtam, futtál. Gyöke a hangutánzó fu, melyből a fú, fúv, fúj is származnak. Meg van a latin fugio, perzsa pujiden, sínai fú (fugere, currere), a német fliehen szókban. Ide tartoznak a hellen πους (ποδ−ος), latin pes (ped-is), német Fusz, angol foot (olvasd: fut), svéd fot, dán fod, spanyol, cseh pata, szanszkrit pad, és számtalan más szók is, melyek mind láb-at jelentenek, ez pedig ismét a lauf-en szóval s ennek rokonságaival egyezik meg, melyeket elszámlálunk a maga helyén. Eredetileg tehát am. fúva vagy szél módjára sebesen távozik, halad. Elfut, felfut, lefut, kifut, befut, visszafut, lót-fut. Ut-fut, minden házhoz befut. (Km.). Ahol enned adnak, egyél, ahol ütnek, fuss. (Km.). Használják tárgyesettel is: pályát futni; embereket futni, azaz kerülni; világot futni, azaz csavarogni, bolyogni. Versenyt futni; vesszőt futni, azaz vesszőzést szenvedni, a szokott katonai mód szerént. Nek raggal: neki futni a falnak. 2) Az ellenség elől visszavonul, eltakarodik. Szégyen futni, de hasznos. (Km.). Már fut az ellenség.
"Körötte a pogánysereg
Halomra hull.
És futva fut,
Ki merre tud."
Balázs vitéz (Vachott Sándortól).
3) Átv. foly. elfoly, mely értelemben leginkább igekötővel használják. Elfut a leves. Elfutott a hordóból a bor. Felfutott a borsó a fára. Lefutott az égő gyertya. Kifutott a szeme.