, (fe-ő) fő- és mn. tt. fő-t. Személyragozva: főm (a régieknél: fém is), főd (a régieknél: féd), feje, főnk, főtök, fejök; több birtok: főim, főid, fői stb. 1) A fej szóval egy eredetű s értelmű. Káposztafő, emberfő, okos fő. V. ö. FEJ. Jelent 2) valami előkelőt, ranggal, méltósággal másokon fölül levőt, ugyanazon osztály- vagy rangbeliek között elsőt, s ekkor rendesen az illető főnévvel öszvetétetik, mint: főangyal, főapát, főérsek, főispán, főbiró, főpap, főlovászmester, főpohárnok, főerdősz, fővadász, főiskola, főpénztár, fővám, főharminczad. Hasonló öszvetételeknél, azaz midőn a fő elül áll, nehogy a fej szóval öszvezavartassék, állandó szabályul szolgál, miszerént fej és fő egymástól szigorún megkülönböztettessék, így fejváltság és főváltság, fejállás és főállás, fejbetegség és főbetegség, fejdísz és fődísz, (méginkább főtelen és fejetlen) stb. különbözők. 8) Valami kitünőt, jelest, fontosat, mint: fő hivatal, fő dolog, fő kötelesség, fő gond, fő tulajdonság, hiba. 4) Főnévi értelemben vétetik akkor is, midőn valamely forrásnak, pataknak, folyónak eredetét, kezdetét jelenti, mint Tapolczafő, Pinkafő, Sárfő, Kútfő stb. Innen e közmondat: Főtől árad a víz. Hasonlók: hídfő, pályafő.
A sínai nyelvben fu Schott szerént am. praefectus urbi primi ordinis. A török bir, latin prae, pri, német vor szókban és több számtalanokban a gyökelemi ajakhangok b, p, v szintén egyeznek a magyar fő szóval, sőt az egész bir, prae, vor szók is fej szóval hangokban és fogalomban öszveütni látszanak.