, (foh-ász v. foh-á-oz) fn. tt. fohász-t, tb. ~ok. E szó azon öszvetett természeti hangok utánzását fejezi ki, melyek bánatos, fájdalmas érzés kitörésekor fokozatosan emelkednek és alászállanak.
"Nem szólhatok; nyögésem néma jaj;
Szó és fohász kihalnak ajkimon."
"Oldódjatok ti megkövűlt tagok,
Szakadj fel dúlt keblemből, óh sohaj!
Légy mint a földrenditő égi vész,
Bútól, haragtól terhes és szilaj."
(Az élő szobor). Vörösmarty.