, FĚN v. FÖN, (fé-n v. fö-n) ih. melyben az n betü bizonyos magasságon (fě) létezést, helyben maradást jelent, ellentéte: len (le-n). Nagyobb nyomatosság kedvéért kettős n-t is fölveszen fenn, mint len nyomatosabban lenn, vagy t betüvel megtoldatik: fent, lent, minthogy mind az n, mind a helyet kimutató képzők. Egyébiránt széphangzat okából a kettőztetésnek akkor van inkább helye, ha vagy magánosan áll, például ott fenn v. fent, vagy pedig ha az öszvetételnél magánhangzó jő utána, pl. fennáll v. fentáll, fennül v. fentül, ellenben: fenmarad, fentart. Ezen kérdésre hol? felelvén meg, ugyan oly helyragos neveket vonz, melyek e kérdésre válaszolnak, pl. Fenn a hegyen; fenn a várban. Fenn Lajosnak udvarában. (Vörösm.). Különbözik a fel szótól, a mennyiben fen mint mondók, helyben (magasban) maradást, nyugvást, fel pedig (magasba, magasra) mozdulást, mozgást jelent, miként származásaik is mutatják (fe-l v. fe-el, és fe-a v. fe-ěn); innét különbözők: feláll, és fennáll, feljár és fenjár, fellát és fenlát, felrepűl és fenrepűl, felül és fennül stb.
A helyesirást illetőleg (fen vagy fön), ezen szóra is épen azon megjegyzések állanak, melyeket fel szónál érintettünk.