v. FÖLSÉG, (fel~ v. föl-ség) fn. tt. felség-ět. Általán, tulajdonság, mely valamely személynek vagy tárgynak, mások fölötti állapotát, magas helyzetét jelenti. Felséggel birni mások fölött. Szellemi, müveltségi felség. Különösen 1) széptani ért. oly mások fölötti magasság, mely csudálkozásra és tiszteletre gerjeszt. Az isteni müvek felségén bámulni. 2) mindenek fölött levő, és senkinek alá nem vetett hatalom, vagy azon lény, személy, erkölcsi testület, kiben vagy melyben ezen hatalom tiszteltetik. Isteni felség. Császári, királyi felség. Ő Felsége. Népfelség.