, (el-ev-en, él gyöktől) mn. tt. eleven-t, tb. ~ek. 1) Lényről mondatik, mely él, melynek életműködései gyakorlatban vannak. Hogy ne ugrálna az eleven, mikor a holt is mozog. (Km). A Bécsi codexben az Istenről is mondatik: "Mert nem imádok kézzel alkotott bálványokat de eleven Istent, ki teremtette mennyet és földet." Dániel proféta 14. fejezet. Ma: élő Isten. Miből megtetszik, hogy az eleven vagy élő Isten a bálvány-nak tétetik ellenébe. 2) Ép, mozgó, romlatlan, élénk. Eleven szín, eleven szemek, eleven kéneső, eleven föld, eleven szén. Átv. Valakinek elevenére tapíntani, elevenébe hatni, azaz érzékeny oldalát érinteni. A Debreczeni Legendáskönyben: eleveny.
Eredetre nézve az él ige részesülőjének (élő, éleve) származéka, s képzésre olyan, mint: merő, merev, mereven. Ilyformán fejlett ki a hal-ból halavány, tel-ből televény, kel-ből kelevény.