, (el-é) névutó. Valamivel vagy valakivel szemben és egyszersmind közelebbi viszonyban. Megfelel e kérdésre: hová? s ellene tétetik a megé, mögé névutónak, péld. Ajtó elé és ajtó mögé. Ház elé és ház mögé. Sáncz elé állani, sáncz mögé bujni. Szekér elé fogni (szekér mögé kötni). Jelenti tehát valamely tárgynak, helynek homlokrészét, s ellentétetik a hátsó résznek vagy oldalnak. Személyragozva: elém, eléd, elé v. eléje, elénk, elétěk, eléjěk, v. eléjök, néha be (azaz ve mint ho-va) képzővel toldva: elémbe, elédbe, elébe v. elejébe v. eleibe v. elibe, elénkbe, elétekbe, eléjökbe. De elibe (vagyis inkább elib-) szintén ragoztatik úgy, hogy a személyrag utoljára jön: elib-em, elib-ed, elib-e, elib-ünk, elib-etek, elib-ök vagy elejb-em, elejb-ed stb.
Különbözik elő, és személyragozva előmbe, elődbe stb. V. ö.
Az elé képzője é mutató jelentésű, vastaghangon á, mint ezekben: al-á, ho-v-á, föl-é, köz-é, bel-é, mög-é, fel-é, s régi nyelvemlékeinkben Pest-é (= Pestre) Győr-é (= Győrbe).