, (esz-el-ű-ös, esz v. ész gyöktől) mn. tt. eszelős-t v. ~et, tb. ~ek. Oly emberről mondják, ki nem egészen őrűlt vagy bolond, hanem mégis néha oly tetteket követ el, s úgy beszél, mintha esze ment volna el, a honnan másképen eszement, eszeficzamodott; némely szójárás szerént eszemenős; hasonlók holdas eszű (ki eszében a hold változásaival többé-kevésbé fogyatkozik) bolondos (bolyongós).