, (el-terűl) ösz. önh. Belső erejénél fogva elszélesedik, nagyobb és nagyobb tért foglal el. Hanyatt fekve, kezét-lábát szétvetve elterült a földön. Elterűl a tálba öntött kása. Elterűl a medréből kiömlött víz. Elterűl a növekedő város. Elterűlnek a földre heveredett munkások. Szenvedő értelme látszik ez ilyenekben: elterült a földhöz csapott legény. Elterül a szétzúzott kalap. Elterűl a döglött béka. Azonban itt is, ha ezen mondatokat elemezzük, a szenvedő lét tulajdonképen mindig egy másik igében, mint okban rejlik, pl. midőn a legényt földhöz csapták, az elterült bele; midőn a kalapot szétzuzták, az (öszveállását vesztve) elterült stb., tehát csapás, zuzás volt oka az elterülésnek.