, (el-ő) fn. tt. elő-t. Személyragozva: előm, előd, elője v. eleje; előim, előid, elői v. eleim, eleid, elei. 1) Általán, több egymással viszonyban álló tárgyak, dolgok, személyek stb. között az, mi a többinek mintegy kezdetét, eredetét jelenti, mi után a többi következik: ős, első atya. Eleink szerezték e hazát. Télnek, tavasznak, nyárnak eleje. Elejét venni valaminek. Jól meg kell elejét, végét a dolognak kötni. (Km). Se eleje, se veleje. (Km). 2) Valaminek nemesebb része, válogatottabb színe. Buzának és bornak elejéből adni. 3) A gazdáknál: elől szántani, azaz, a szántást, barázdolást kezdeni, vagy a többi szántók előtt menni. Elől fognak a kaszások, azaz bele vágnak az első rendbe. Jelenti a szántóföldnek azon széles szalagját is, melyet a vető egyszer végig mentében bevet. E keskeny földet három előbe lehet fogni. 4) Midőn a személyragozott elő be (= ve) ragot vesz fel, annyit tesz, mint megelőzve. Előmbe szaladt, futott, állott, ült. Elődbe, eleibe tették. (Különböznek elémbe futott, azaz szemközt velem; elédbe tették, azaz szemed elé, szemed láttára; továbbá előmbe, elődbe stb. szóknál a személyrag utól soha sem jöhet, ellenkezőleg mint elémbe, elédbe stb. alakoknál: elébem, elébed. Több személyre vitetve: előnkbe, előtökbe, elejökbe, pl. senki sem hág. 5) Némely öszvetett szókban mint főnév hátul áll, pl. szügyelő, bőjtelő, kézelő (az üngön) azaz: szügy, bőjt, kéz eleje. Ide tartoznak az ifjabb szerkezetü: tavaszelő, nyárelő, őszelő, télelő, üngelő szók is. Az ily öszvetett szók személyragozása a rendes szabályt követi, tehát: szügyelőim, szügyelőid, üngelőim, üngelőid, nem szügyeleim, üngeleim stb. Rokonságait l. EL, (1) alatt.