, (el-len v. el-é-en) névutó. A latin contra értelmében am. szemközt, szembeszállva, arczul vele, viszásan, nekifordulva, daczára, mintegy elejébe állva. Ember állott ember ellen. Szél ellen vitorlázni nem lehet. Nehéz az ösztön ellen rugoldozni. Sz. Pál. Akaratom, parancsom ellen történt, azaz akaratom, parancsom daczára. Személyragozva: ellenem, ellened, ellene, ellenünk, ellenetěk, ellenök. Ha Isten mellettünk, ki ellenünk? Ezek után ismét a ben tagot is fölveszi: ellenemben, ellenedben, ellenében, ellenünkben stb., midőn különösen azt is jelenti: átellenben velem, veled stb. Menjetek a kastélyban, ki ellentekben vagyon. (Tatrosi cod.) Szinte a re felható ragot is: ellenemre (am. kedvem, akaratom ellen), ellenedre, ellenére. Midőn az egyesszámu harmadik személyragot fölveszi, a viszonynevet nek nak raggal is vonzza, p. ember ellen v. embernek ellene, szél ellen v. szélnek ellene. l. ~NAK. Ezen alakban a név előtt is állhat, de ekkor ez névelőt kiván: ellene az embernek, ellene a szélnek. Ha pedig az illető név személyragos, a névelő elmarad: ellene parancsomnak, ellene saját kivánságomnak. Használtatik igekötő gyanánt is: ellenmondani, ellenszegülni, miket l. alább. Különös kifejezés a Debreczeni Legendáskönyvben: ellent tartani am. akadályt v. gátot vetni. "Hogy ellent tartana ő szent felsége az ő gonoszságoknak." "Jóllehet sok ideig ellent tarta benne."
Mennyiben az ellen névutó a vel ragnak és mellett névutónak ellentétes viszonytársa (velem harczol, ellenem harczol, mellettem szól, ellenem szól), gyöke el a távolodást jelentő el-vel azonosnak látszik. Másrészt, mint szem elé jövetelre, szembeszállásra, szemköztiségre vonatkozó, az elé szóból elemezhető s eredetileg határozó gyanánt tekintendő: el-len (mint vég-len) vagy elé-en (mint: utó-an, után), melyet csak később időben kezdettek mellék- és főnév gyanánt is használni.