, elvont gyök, melyből: dől, (dö-ül), döjt (dö-ít), dönt (dö-int), dög, döher, stb. erednek. Jelentése: alacson, alá, tova eső, ellentéte a di gyöknek, (l. DI). Ezen gyökökből megtetszik, hogy a két ellenkező értelem egyedűl az önhangzókban rejlik t. i. az i éles, magas, sőt legmagasb önhangzó, az ö pedig mélyebb, zártabb, tompább. A különböző hangzókban rejlő értelem, mint tudjuk, a magyarban különban is sokszor eléfordul, pl. itt ott, ide oda, ez az, tipeg topog, libeg lobog, stb. Rokon a dö gyökkel a latin de, s ez után a franczia de, dé, olasz da, stb. hellen δεω stb. Figyelmet érdemel, hogy a zenészek s zenetanítók a magasb s mélyebb félhangok elnevezésére is az önhangzókat épen ezen elv szerént használják, pl. disz am. d-nél félhanggal magasb, desz am. d-nél félhanggal mélyebb; így gisz és gesz, aisz és asz, eisz és esz stb.