, (dom-b) fn. tt. domb-ot. 1) Tulajdonkép, a föld szinén, síklapályon kevessé fölebb emelt, s mintegy kerekdeden feldudorodott földtömeg. A dombnál magasabb a halom, a halomnál magasabb a hegy. Homokdomb, kerekdomb. Domb oldala, domb teteje. Az ördög is a dombra tojik. (Km.)
"Az én szeretőmnek dombon van a háza.
Népdal.
2) Átv. ért. összehordott, s csürök, vagy gömbölyü formában egymásra hányt, töltögetett föld, szemet stb. Határdomb, ganajdomb, szemetdomb. 3) Valamely nagy síkságon messzebb terjedő fölemelkedés, milyenek Bácskában a telecskai dombok.
Mind alaphangokra, mind alapfogalomra, mind képzésre nézve hasonlók hozzá: csomb, gomb, tomp, zsomb, czomb, czomp, mint a maguk nemében valamely dudoruságot jelentők.
Rokonok vele a latin tumeo, tumor, tumulus, német Damm, régi svéd dampu, román dimbu, szanszkrit dámá, dámán. A hellen τυμβος csak történetesen egyezik meg, mert ez τυϕω szótól eredetileg égetési, halott égetési helyet jelentett, s ha vajjon ezen τυϕω [füstöl], valamint a német Dampf jelentéseik is eredetileg a domborodástól, ki- vagy felduzzadástól vétettek-e, vizsgálatát másokra bízzuk.