, fn. tt. doh-ot. Bűznek, rohadásnak, megpállásnak neme, midőn valamely test leginkább a szabad levegő járásától ezárva sajátságos romlásnak indul, és nehéz, penészes szagot kap. Különösen a nem szellőzött gabonát, és lisztet rongálja a doh. Érzik a régi búza doha. Száj doha. Rohadt fa doha. És felmegyen az ő rohadott doha, mert kevélyen cselekedett. (Joel 2. 20. Káldi szerént).
Származékai: dohány, dohos, dohol, dohollik stb.
Önálló gyök; rokonságai a szanszkrit: dhúp [gőzölög], hellén τυϕος, német Duft, orosz doiu, tót duh, illir duka stb.
Mennyiben a dohot, illetőleg dohos bűzt magunktól ösztönszerüleg elfujjuk, azon természetutánzó gyökökhöz számíthatjuk, melyek fuvásra vonatkoznak, mint: dúl, düh, doh-og, s talán a szintén nehéz büdös szagu testet jelentő: dög.