, (dió-fa) ösz. fn. Országszerte ismeretes fa az egylakiak seregéből, és sokhímesek rendéből, melynek levelei olajos nedvvel, és kellemes illattal birnak, dereka pedig fínom bútorok anyagául szolgál. Kemény, gyenge héju, fásbélü, nagy gyümölcsű, hosszukás és gömbölyű gyümölcsű diófák. Adjon Isten minden jót, diófából koporsót, a lengyelnek sok borsót. (Áldomás). Rá tartja magát, mintha övé volna a diófáig. (Km.) Diófának, asszonynak, szamárnak verve veszik hasznát. (Km.) De ahhon szép Violám diófa alatt, nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt. (Zrinyi).