, fn. tt. düh-öt. 1) A heves indulatnak fő foka, midőn az emberben az öntudat, és ész munkálata megszünik, s egyedül állati ösztön által űzetve vakon, s heves taglejtésekkel nekirohan mindennek. Dühbe jönni. Dühhel vagy dühében rárohanni valakire. Dühből tenni valamit. Szerelmi düh. Bosszudüh. 2) Ragályos nyavalya, mely többnyire a kutyákat lepi meg (dühkór) s víz- és fényiszonynyal párosúl, lásd: VÍZISZONY. 3) Átv. ért. az indulatnak igen nagy foka, mely azonban öntudattal és észszel jár, pl. csatadüh, harczdüh, költői düh.
Hangutánzó önálló gyök (a német Wuth megfordított alakban thuw, mi számtalanszor megtörténik a nyelvekben, egészen megegyezik vele).