, (csú-f) fn. és mn. tt. csúf-ot. 1) Külsőleg, de kivált erkölcsileg csúnya, utálatos, trágár, gyöngéd érzelmeket sértő, mások becsületét beszennyező, gúnyos. Csúf ember. Csúf beszéd. Csúf szókkal illetni valakit. Csúf néven híni. Bujaságra ingerlő csúf viselet. Csúf irás. 2) Mint főnév am. gúnytárgy, sértő tréfa. Csúfot űzni másokból. Nem illik szent dolgokból csúfot tenni. Kitették őt a világ csúfjára. Úgy szól rólam, mintha én volnék a világ csúfja. Csúfot csúffal viszonozni. Engem ugyan csúffá tettek.
Rokon csúnya szóval. V. ö. ezt. Hasonló jelentésüek az olasz ciofa, zuffa és német Schimpf. Képzőjére nézve a döl-f, csör-f, kaj-f szókon kivül alig van nyelvünkben mássa.