, (bár-gy-u) mn. tt. bárgyu-t, tb. ~k, vagy ~ak. Együgyüen gyáva, szelíd indulatu, természetü, ki a légynek sem árt, ostobácska, butácska. Némely tájakon am. csendes, szomorkás, kedvetlen, nem életrevaló. Bárgyu emberke. Igen bárgyu, a vizet sem zavarja meg. Tájejtéssel: bárgya.
Gyökre és alapérteményre nézve rokon a bárány, bari és borju, szókhoz. Ide sorozható a bacza is, máskép becze (borjucska, ostobácska). A gy, úgy látszik, a j változata, mint a tájdivatos borgyu, vargyu, sargyu szókban.