, BÚCSU, BUCSÚ, BUCSU, (1), (búcs-u) fn. tt. búcsú-t, tb. ~k. Régiesen: bulcsu, bolcsu, bocsu. 1) Elváláskor, eltávozáskor mondott végszó, illetőleg viszonyos köszönés, jókivánás, magaajánlás mind a két részről. Bucsút venni, s odább menni. Mondjunk bucsút, azután induljunk. Bucsút venni egymástól. Ez legyen a végbúcsu. Faképtől, vagy kapufától vett bucsút, azaz bucsuvétel, köszönés nélkül távozott.
"A lélek is sírt belőlem,
Midőn búcsút veve tőlem.
Csokonai.
Eredeti jelentése bocsánat, mennyiben népies szokás szerint az elváló bocsánatot szokott kérni, ha talán valamivel megbántotta a maradókat. Ugyanezen alapfogalom rejlik az elkövetkezik (elbucsúzik) szóban is, mely annyi mint másokat megkövetve elmegy. Öszvetételei: bucsuszó, bucsudal, bucsubeszéd, bucsulevél. 2) Egyházi ért. a bűnökért szenvedendő bűntetések elengedése bizonyos föltételek mellett, bünbocsánat. Teljes búcsú. Száznapi, negyvennapi búcsú. Búcsút hirdetni. Búcsút osztogatni. Búcsút nyerni. "Bulcsuért a szent földre menvén Debreczeni Legendáskönyv. 3) Egyház vagy templom napja, midőn a templom védszentének vagy fölszentelésének innepe tartatik, mennyiben a megjelenő hivek gyónás és áldozás által bűnbocsánatot nyernek. Búcsú van a faluban. Búcsúra menni. Innen ez öszvetételek: bucsuvásár, bucsufia. 4) Ájtatos zarándoklat. Bucsút járni. Bucsút vezetni. Búcsú pénzzel jár, vagy, Pénzzel járják a búcsút. Km. Szentkereszti, sasvári, czeli búcsú. V. ö. BOCSÁT.