, (bol-d-og) mn. tt. boldog-ot. 1) A szerencse javaival bő mértékben megáldott, s ennélfogva megelégedett. Különbözik boldogság és szerencse. Ez csak egyes esetbeli kedvezése, adománya a sorsnak, amaz folytonos élvezete a szerencse több adományainak. Mily boldog ember vagyok, mióta megházasodtam! Halála előtt ne mondj senkit boldognak. Nem mind boldog (megelégedett) akinek sok pénze van. Boldog ország, haza, nép. Boldog a méh, mely téged viselt és boldogok az emlők, melyeket szoptál. (Biblia). 2) Erkölcsi ért. idvezült vagy idvességre méltó igényt tartó jámbor. Boldog ember, aki az istentelenek tanácsán nem jár, és a bűnösök után nem állott, és a dögleletesség székében nem ült. (I. Zsoltár. Káldi). Boldogok a lelki szegények. Boldogok a szelidek, stb. (Idvezítőnk szavai. Máté V.) Boldog emlékezetű apám. 3) Különösen mondatik Istenről. Boldog Isten! mire jutánk! Szegény ember szándékát boldog Isten birja. Km. És a szent szűzről. Boldog anyánk. 4) A római katholika anyaszentegyház értelmében, túlvilágra költözött jámbor hív, kit az anyaszentegyház idvezültnek vall és kijelent, de a szentek sorába nem igtat (Beatus). 5) Használtatik búcsuzásul: Légy boldog! Maradjatok boldogok! 6) Így nevezik tréfásan a botnak vastagabb végét. Előfogta a botot, s boldog végével ütött hozzá.
Mennyiben a boldogság a jó állapotnak teljes, bő voltát jelenti, ez értelemben rokon vele a szanszkrit pul, pall (tölt, halmoz), pulitasz (teljes), hellen πληϑω, πλεος, német voll, füllen, stb. Ahonnan a boldog eredeti jelentése: megtelt, megelégedett. A török nyelvben is bol, mandsuban fulu, finnben paljo, am. bő, sok. A föntebbiekben a legtöbb szó gyökeleme: pu-, pa-, vo-, fü-, bo-, teljesen öszveüt a magyar bő szóval. V. ö. BŐ, és BOLD, BÓDOG.