, (bő-ög) önh. m. bőg-tem, ~tél, ~ött. 1) Tulajdonkép mondjuk a szarvas marhákról, midőn sajátságos tompa mély hangon szólanak. Bőg a bika, ökör, tehén, bival. Bőgnek a borjúk, tinók. Idegen ökör haza felé bőg. Km. A tehén elveszett borja után bőg. Mint hangutánzóhoz legközelebb áll a juhok, bárányok hangját kifejező bég. 2) Alsóbb népies beszédben mondják emberről is, midőn hasonló tompa hangon éktelenül kiált, kivált gyermekről, ki nagy erőködéssel sír, ordít. 3) Képes kifejezéssel: bőgnek a zivataros morajú szelek, a tengernek földuzzadt hullámai, a haboktól csapkodott sziklák, az ágyuk torkai.
Gyöke a természeti hang bő, melyből ög vagy g képzővel lett: bőg, mint a bé, bú, sú, zú elvont gyökökből: bég, búg, súg, zúg. V. ö. BÉ, (2).
Rokonai: a magyar bömböl, búg, a latin buccino, mugio, hellen βαυζω, μυκαομαι, szanszkrit bukk, német muhen, franczia mugir, finn pöylin stb.