, BORUL, (bor-úl) önh. m. borúl-t. 1) Az ég homályosodik, sötétül, a világosság lassanként oszol. Borul az ég, midőn felhő borítja. Az egész látkör beborúl. Ki-kiderűl, meg beborúl, csak az én szivem szomorú. Népdal. 2) Bizonyos körülomló test által mintegy burokba takartatik. Tűzbe borúlt az egész ház. A meggyujtott asztag lángba borult. A hegyek ormai ködbe borultak. Füstbe borult az egész tábor. Szemei könybe borulnak.
"Lángba borúl az ég, ha a nap enyészik.
Pirúl a kis leány, ha legények nézik.
Népdal.
3) Mondjuk némely zöldséges veteményekről, midőn leveleik egymásra befelé hajlanak, s egymást betakarják, beburkolják. Borúl a káposzta, a saláta, azaz, fejesedik. 4) Mondjuk emberről, midőn valamely testet rá hajolva vagy feküdve betakar, beföd, különösen midőn ez által bizonyos kedélyi állapotot, örömet vagy szomorúságot stb. fejez ki. Rám borúlt, és keservesen, sírt. A rég nem látott kedvesnek, barátnak nyakába borulni.
"Isten hozzád, többet nem szólt,
Nyakamba borúlt, s megcsókolt.
Csokonai.
"Ha meghalok, sem bánom,
Úgy sincs, aki sajnáljon,
Koporsómra boruljon,
Temetőmig sirasson.
Népdal.
Porba, földre, arczra, valakinek lábához borúlni, és esedezni.
"Im arczunkra borúlunk
Előtted istenség.
"Imádlak oh istenség, leborulva.
Egyházi énekek.
5) Ezen öszvetételekben: kiborúl, fölborúl, am. bizonyos helyzetből kidől, feldől, s testével borít valamit. Kiborulni a kocsiból. Fölborult a szán, a csónak.
Elemzését illetőleg l. BOR, elv. gyök.