, (boh-ó) fő és mn. tt. bohó-t, tb. ~k. A bolond szónál valamivel lágyabb, szelídebb értelmű, s am. aki természeténél fogva együgyü, ostoba, esztelen, vagy gyermeteg ötleteivel, és tetteivel nevetséget gerjeszt. Öcsém! te nagy bohó vagy. Szerelmes bohó, kis bojtár. Vitkovics. O te kis bohó. Mily bohó beszéd volt ez? Sándor I. szerint egyezik vele: bolyó.