, (be-l) mn. és fn. Gyöke a hová? kérdésre megfelelő be, melyből a) milyenséget, melységet, b) miséget jelentő bel vagy bél fejlődött ki. Ellenkező irányu vele kül vagy kil, mint a kü vagy ki gyök származéka. Képzésre rokonai a szintén helyre vonatkozó föl vagy fěl és al vagy lel. Mindezek származékaikkal együtt öszvehasonlítva így állanak:
be, be-l, be-n, be-nn, be-n-t, be-l-é, be-l-ől, be-l-ül,
kü, kü-l, kü-n, kü-nn, kü-n-t, kü-v-é, kü-v-ől, kü-v-ül,
ki, ki-l, ki-n, ki-nn, ki-n-t, ki-v-é, ki-v-ől, ki-v-ül,
fö, fö-l, fö-n, fö-nn, fö-n-t, fö-l-é, fö-l-ől, fö-l-ül,
le, (le-l), le-n, le-nn, le-n-t,
(a), a-l, al-an, al-ann, al-an-t, a-l-á, a-l-ól, a-l-ul,
A be, kü vagy ki és le mint tiszta gyökök önállóan is divatoznak: menj be, menj kü, vagy menj ki, menj le. A fö csak tájdivatos, nevezetesen Vasban: fömegy, országosan föl használtatik helyette: fölmegy, menj föl. Az a elvont gyök, mely önállóan sehol sincs szokásban, s helyette le divatozik, valamint megforditva a lel helyett al. Ha a bel, kül, föl, al szók érteményét a nyelvszokásból elemezzük, azt veszszük észre, hogy a) milyenséget vagy melységet jelentenek, s mint olyak e kérdésre mily vagy mely? megfelelő mellléknevek, pl. bel város, kül város, bel föld, kül föld, föl hadnagy, al hadnagy, föl ház, al ház, b) miségi érteményben főnevek, s jelentésök bizonyos helyiség vagy helyiséget elfoglaló valami, pl. bel, am. bizonyos határok közé foglalt helyiség, vagy abban létező test, anyag; kül, am. bizonyos határvonalon túli hely, vagy nyiltan álló, s látszatos oldalt mutató valami; föl, magas hely vagy magasan álló test; al, mély helyiség vagy mélyen létező rész. Ezek közől önállólag mint főnév csak a föl köz divatu, pl. leszedni a tej fölét. A bel mint helyiséget jelentő kiavult a szokásból, csak mint körbe zárt, vagyis közepet alkotó testrész bél alakban divatozik. Az ellen helyzetü kül főnév helyett külső használtatik, mely tulajdonkép a belső-nek ellenkezője. Az elavult al főnév helyett alj vagy aly van szokásban.
A bel, kül vagy kil, föl, al vagy lel, mint milyenséget jelentő melléknevek l képzője azon ő ó-ból fejlődött ki, mely ű ú-ra változva tulajdonságot fejez ki, pl. a savany-ó, savany-ú, keser-ő, keser-ű szókban; miszerint az átalakulás ily fokozaton történhetett:
be, be-ő, be-ü, be-v, be-l,
kü, kü-ő, kü-ü, kü-v, kü-l,
fö, fö-ő, fö-ü, fö-v, fö-l,
(a), a-ó, a-u, a-v, a-l,
le, le-ő, le-ü, le-v, le-l,
Hasonló átalakulással képződtek a me, mi, i, o, elvont gyökökből mely, mily, ily, oly, mint tulajdonságra vonatkozók. V. ö. ~L, ~LY, képző.
E hasonlati nyomozások után a bel szó érteményeit így határozhatjuk meg: 1) Mint melléknév jelent olyat, ami bizonyos határok közé van zárva, azoktól körülvéve, beburkolva, s ellenkezője kül, mint bizonyos határokon túl levő, nyilt. Köz szabály szerint az illető főnévtől elválasztva kellene iratnia; de az irói szokásnak úgy tetszett, hogy öszvekösse: belváros, külváros, belügy, külügy, belföld, külföld, belfal, külfal, belháboru, külháboru, belhéj, külhéj, belrész, külrész, belvár, külvár, stb. 2) Mint főnév jelent bizonyos határok közé zárt anyagot, testet, mely valaminek közepét, magvát, velejét teszi, s rendesen megnyujtott bél alakban használtatik, mint: dióbél, kenyérbél, bodzabél. V. ö. BÉL. A régieknél használtatott igekötőül is a mostani be értelemben. l. BE, igekötő.