, (bel-e) ih. és igekötő. Jelent irányzást valaminek belső részébe vagy belseje felé, s megfelel e kérdésre hová? A fokozást is elfogadja: beljebb (= bele-ebb) legbeljebb. Mindenkor beható ragu neveket vonz. Beleesett a kútba. Belement a vízbe. Beleakadt a ruhája a tüskébe. Hű bele Balázs, lovat ad az Isten. Km. Személyragozva: belém, beléd, belé vagy beléje, belénk, belétěk, beléjěk vagy beléjök. Belém ütközött. Beléd szerettem.
Eredetileg hosszu belé, mint: alá, fölé, s a tájdivatos kivé, továbbá: mögé, köré. E hasonlatnál fogva valószinű, hogy hajdan mint névutó is divatozott; pl. a halotti beszédben előjövő mennyország bele vagy belé szerént is, ház belé, mint: ház alá, ház fölé, ház kivé, ház mögé, ház köré, és így e kérdésre honnan? ház belől, öszvehúzva: ház ből, s hangrendileg s öszvekötve: házból, a többi megtartván eredeti épségét: ház fölől, ház kivől, ház alól, ház mögől, ház köről. A hol? kérdésre: házon belül, fölül, kivül, alul. Egyébiránt a széphangzatra ügyelő nyelvszokás szerint, midőn rövid önhangzó következik utána, bele vagy belé alakban használtatik, pl. beleakad vagy beléakad, belekap vagy belékap, ellenben hosszú hangzó előtt helyesebben csak bele, pl. beleér, belevág, belemárt.