, fn. tt. ódá-t. Az eredeti hellen ωδη értelmében am. ének, éneklés. Különösen mélyebb érzelemből fakadó, s magasabb szárnyalásu lantos költemény (zengzet, zengemény?), melynek sajátnemü alakot adtak a hellen, és római költők. Pindar és Horátz ódái. Sappho, Alkaeusz módjára irt ódák.