, kisded alakban ó, huszonötödik betü a magyar ábéczében, s az önhangzók sorában kilenczedik. Megnyujtott, zárt vastaghang, melyet a rövid o-tól szabatosan meg kell különböztetnünk, nem csak azért, hogy némely szók értelmét változtatja, pl. kor kór, koros kóros, boka bóka, bob bób, hanem hangmértani okból is, mennyiben a hosszu ó két rövid o-nak felel meg, pl. "ónosodik szóban. S nem hibázunk, azt állítván, hogy, mint minden hosszu önhangzó, ez is két vagy több rövid s egybeolvadott hangból, melyek egyike minden esetre zárt, állott elé; mit igazolni most nem feladatunk; egyébiránt némely kétségtelen esetet láss az Előbeszéd 44. lapján. Mint mély, vastag hangzónak hangrendileg megfelelő magas vékonyhangu társa ő, pl. gum-ó güm-ő, jár-ó kel-ő, járand-ó kelend-ő, hány-ó-dik vet-ő-dik. Sok vidéken többé-kevésbé terjedt tájejtéssel ol al szótagból huzódott öszve, mint: ódon oldoz, ócsó olcsó, ódal és ódó oldal, bódog boldog, fót folt, tót told, ót olt, dógozik dolgozik; szóga szolga; ótár oltár; óma alma; szóma szalma stb.