, (ár-ny-ék) fn. tt. árnyék-ot. 1) Valamely tömör, át nem látszó testnek homályos oldalképe, mely az által képződik, hogy az illető test a világsugarakat át nem ereszti, mi által annak tulsó oladla homályban marad. Árnyékát látni a falon. Rövid, hosszu, messze nyuló árnyék. A hajszálnak is van árnyéka. Km. Délben kicsin, estve nagy árnyékot vet a test. Fák, házak árnyéka. A nap égető heve ellen árnyékot keresni, árnyékba búni. Árnyékban ülni. 2) Szélesb ért. világosság hiánya, sötétség, sűrü homály. 3) A festészetben és rajzolásban a festett vagy rajzolt tárgy homályosabb oldala, mennyiben az a valódi árnyék képét utánozza. 4) Átv. ért. valami hiú, mulandó, valódiságot nélkülöző dolog, csalékony látszat, tünemény. Sovány, mint az árnyék. Meg nem ijed a maga árnyékától. Km. Árnyékvilág. Árnyék után kapkodni. Csak árnyéka annak, ami hajdan volt. 5) Erkölcsi homály, becstelenség. Ezen tett nagy árnyékot vet hirére, nevére. 6) Költői képes kifejezéssel a megholtak lelke, szelleme.
Alapfogalomban egyezik vele: ernyő, mint árnyékot tartó eszköz, födő; sőt régente ezzel egyértelemben is használtatott. "És megkészejtetik az árnyék (et praeparabitur umbraculum) avagy a sátor. (Bécsi cod.) Különben gyökre nézve a terjedést jelentő ár szóval rokonítható. Képzésre hasonlók hozzá: szárny-ék, körny-ék, táj-ék. A szanszkritban parnaszis am. árnyas, honnan némelyek szerint a hellen παρνασος származik.