, (val-ó) mn. és fn. tt. való-t. 1) Mint a val létige törzsnek részesülője (l. VAL létigetörzs), minden, ami nem csak fogalomban, eszmében, hanem tárgyilag is létezik. Való dolog, való történet, való esemény, nem képzelt, nem költött. Valót beszélni, hiresztelni. "A(z) való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget. (Mikes Kelemen. IV. Levél). "Való, hogy sok bibelődés vagyon a gyapottal (XXXVII. Levél). Ellentétei: ábránd, képzelet, hazugság, agyrém, gyanu, sejtelem. 2) Nem ál, nem tettetett, nem hamis, hanem az, aminek lennie kell, vagy olyan, amily ennek mutatkozik; igazi, hiteles. Való képe valaminek. Való szándék, akarat. Való fájdalom. Való hir. "Az ember való becse nem eszének, hanem akaratinak erejétől függ. (Gondolatok. B. Eötvös Józseftől). 3) Bizonyos körülményekben, viszonyokban létező; mely esetben rendesen öszvetett szót alkot, annak második felét képezi, s jobbára levő v. lévő által fölcserélhető. Benvaló, künvaló, alattvaló, fentvaló, honvaló, jelenvaló, távolvaló, közelvaló, nyilvánvaló, örökkévaló, ideigvaló, holtigvaló, előbbvaló, utóbbvaló. A Döbrentei-codexben: vala. "Isten hallj meg minket, minden föld véginek reménysége, és még messze vala tengerig. Pünkösdi hymnus. LXIV.). 4) Kárhoztatólag, valamire méltó, érdemes. Akasztófáravaló. Tüskérevaló, égetnivaló boszorkány. Pokolravaló lator. Alávaló ember. Kicsapni való bitang. Ördögnekvaló. 5) Valamire szánt, rendelt, alkalmas Borravaló, ennivaló, innivaló, sütnivaló, nyársravaló csirke, jóravaló, szóravaló, tudnivaló, vesznivaló, útravaló, életrevaló, télrevaló, nyárravaló, tűzrevaló fa, jóravaló, hiábavaló, semmirevaló, járomba való ökör. stb. Különösen valamely tagnak vagy testrésznek takarására kellő, alkalmas. Fejrevaló (fátyol, kendő), nyakravaló (kendő), mellrevaló, lábravaló. Tulajdonító ragu viszonynévvel, bizonyos állapotra alkalmas, v. valamely czélra jó. Katonának, papnak űgyvédnek, kézmivesnek, mezei gazdának való ember. Paripának való csikó. Bornak, szerszámnak való fa. Edénynek való föld. Népnek való könyvek. Uraknak való ruha, bútor. Eczetnek való bor. 6) Valamiből készűlt, s ekkor megfelel neki a latin fio-ból lett factus. Ez esetben az anyag a belőle készített mű neve előtt ragozatlanul is melléknév gyanánt állhat, pl. fából való szerszám, fa szerszám; vasból való ágy, vas ágy; kenderből való hám, kender hám. 7) Bizonyos helyről származott, vagy oda tartozó, Honnan való? Pestről való, Hová való? Budára való. Kertből való gyümölcs. Boltból való áruk. Pinczébe való edények. Szobába való bútorok. Sárba, vizbe való lábbeli.
A régi Halotti beszédben így írva: volov. "Es mend paradísumben uolov gimilciktul munda neki elnie (És ménd [azaz mind, minden] paradicsomban való gyümölcsiktül (-bül) monda neki élnie). 7) Mint fn. eléjön az ujabb ,lényeg szó jelentésében is. Az ember valója. Figyelmet érdemel, hogy ból, ből való, v. ba, be való, vagy ról, ről v. ra, re való kitételek helyett, ha ezek birtokragos szók mellett állanak néha mind a régieknél, mind a népnyelvben csak i-t találunk, pl. a Sajó-Szentpéterieknek 1403-ban kelt végezésében: városonki azaz városunkból való, Molnár Albertnél hazánki = hazánkból való (Ponori Thewrewk Emil, de amely Páriz-Pápaiban fordúl elé), földemi (ez már eléfordúl amott is) am. földemről való, földim, Ormánságban: falunki ("Ezek itt mind a mi falunkiak. "Ő is a mi falunki. Szarvas Gábor), Vörösmartynál: sírhalmomi. l. VÁROSUNKI. Árgírus Históriájában Görgei Alberttől a XVI. században olvassuk: "Ez országi ember = ez országból való, ez országbeli ember.
Ezen szót a nyelvszokás többször túlbőségből használja pl. nagyravaló vágyás, nagyravaló látás, miért az ily esetekben kihagyható, vagy változatosság kedveért valamely más raggal, vagy szóval fölcserélhető, midőn t. i. az ily változás által sem az értelmesség, sem a nyelv bevett szabályai nem szenvednek. Mire nézve megjegyezzük a következőket. a) Midőn a való különálló jelzőt képez, a változásnak, vagy helyettesitésnek nincs helye, pl. ezekben, való igaz, való történet, való esemény; továbbá oly öszvetételekben, melyek önálló nevek, mint: alattvaló, jelenvaló, örökkévaló (Isten). b) Midőn a való bizonyos körülményi állapotot jelentő és sajátlag igehatározó szóval egyesűl, többnyire minden helyettesítés nélkül elmaradhat, pl. jelenvaló idő, jelen idő; távolvaló ország, távol ország; messzevaló út, messze út; nyilvánvaló dolog, nyilván dolog; ingyenvaló lakás, ingyen lakás; helyrevaló legény, helyre legény (tájdivatosan) azaz, derék. Ezen mondatokban a jelen, távol, messze szók stb. sajátlag igehatárzók. Többször i képzővel pétolható, különösen a névutók, pl. alatt, fölött, mögött, előtt, után, mellett, miatt, szerint, végett, ellen, gyanánt, körül, által, nélkűl névutók után, pl. föld alatti lak, börtön; természet fölötti tanok; ház előtti pad; ház mögötti kert; örökség miatti per; délutáni leczke séta, etc. Továbbá az ily hely- vagy időbeli létállapotra vonatkozókban: távolabbvaló, távolabbi; közelebbvaló, közelebbi; előbbvaló, előbbi; későbbvaló, későbbi, melyek való v. i nélkül szintén csak igehatározók (a másod fokban). De ha a való kellőséget, illőséget, rendeltetést fejez ki, akkor nem változható; pl. ez előbbvaló munka amannál, vagyis előbb kell megtenni, mint amazt. c) Néha valamely más képzővel vagy szóval fölcserélhető, pl. benvaló, benső; titkonvaló, titkos; örökkévaló, (örökké élő, holtigvaló, holtigtartó; derékig való viz, derékig érő. d) A fentebb jegyzett 4-dik és 5-ik pontok alá tartozó esetekben változatlanul marad, legalább eddig a köz nyelvszokás i-vel nem cserélte föl, s nem mondja: tüskérei boszorkány; borrai pénz; életrei ember; nyakrai, fejrei kendő, ezek helyett: tüskére való, borravaló, életrevaló, nyakravaló, fejrevaló; s nem mondja: katonánaki legény; edényneki föld; paripánaki csikó, ezek helyett: katonának való stb. Mert ezekben a való nem csupán létállapotot, hanem bizonyos czélt, rendeltetést, vagy ügyességet fejez ki.
Azonban a legújabb nyelvfejlődési korszakban az irodalmi téren divatba jött, de a jobb nyelvérzést sértő, s ezért jelesb iróink által nem helyeselt azon eljárás, midőn némelyek a viszonyragos nevekhez a szokott való helyett i képzőt ragasztanak. pl. városbai menés; kertbeni mulatság; másokhozi közeledés; embertőli idegenkedés stb. Ha ezen egybeállitásokban a vonatkozó (utóbbi) szó igenév, különösebben pedig ás és, at et végzetü igenév, a viszonyragot (megelőző szót) mind i, mind való nélkül mondhatjuk, így: városba menés v. menet, v. menetel, másikhoz közeledés, embertől idegenkedés, férjétől elválás, a törvénytől eltérés, az emberekkel társalgás. Néha, ha a többi szószerkezett engedi, a viszonyragos szót utól is tehetjük, pl. menés a városba, idegenkedés az embertől, elválás a férjétől, társalgás az emberekkel stb.; de amint látjuk, ekkor a névragos szó nem igen lehet el az a az névmutató nélkül. Ban ben való helyett néha beli is állhat pl. "kertben való mulatság helyett: kertbeli mulatság. A köz életben szokásos ra re való nézve (Szabó Dávidnál székelyesen: nézt) is állhat való nélkül pl. "Erre (való) nézt v. nézve. "Azokra (való) nézve tetemes kárt vallottak. (Szabó D.).
Azonban általán a való úgy tekintendő, mint a val igetörzs részesülője; a részesülőknek pedig azon szókötési tulajdonságuk van, ami az illető igéknek, melyekből származtak, p. házba megy; házba menő; házban lakik, házban lakó; házhoz jár, házhoz járó; háznál marad, háznál maradó, háztól távozik, háztól távozó. E hasonlatnál fogva a való is mind azon esetekben, midőn a beszédnek lényeges részét teszi, az értelmesség csonkítása nélkül ki nem hagyható, melyekben t. i. valamely határozott viszonyt fejez ki, p. házba való (tartozó, illő, kellő) bútorok, házban való (létező, tartozkodó) lakosok; házhoz való (tartozó) külső telek; háznál való holmi; bitóra való (érdemes, méltó), katonának való (alkalmas). Az ily kifejezések az illető fogalmak közti viszonyt határozottan és szabatosan fejezik ki. A helyettesített i szélesb értelmü, pl. kerti növény jelenthet kertbevaló, hertben való, kertből való növényt; szobai bútornak mondhatjuk a szobába illő, kellő, a szobában valósággal létező vagy a szobából akárhová kitett bútort.