, áth. m. váj-t, v. ~ott. Bizonyos testben akár kézzel akár valamely eszközzel likat, gödröt, üreget, nyilást, hasadékot stb csinál; áskál, turkál, piszkál. Körmeivel vájja a földet. Fogát vájja. Ujjával a fülét, orrát vájja. Kivájom a szemedet. Egyik varju nem vájja ki a másik szemét. Zsebét vájja, s nem talál benne semmit. Ásóvál, kopával, czövekkel vájni a földet. Vésüvel kivájni a fát. Teknőt, válut vájni. Átv. A vizcseppek kivájják a földet, követ. Kicsiny a csepviz, de ha mindig hull, a kőben is likat váj.
Egész en egy értelmű vele a túl a Dunán, nevezetesen Göcsejben divatos áj, és az országos ás, t. i. a j és s úgy váltakozik bennök mint az ejt és esik, a fejlik és feslik, a rojt és rost, a bojtorkodik és böstörködik, a kajtár és kasta v. kosta szókban. Továbbá legközelebbi rokonai: vás, vásik, és a magashangu vés, innen Molnár Albertnél vájkáló am. sculptor (véső). Alapfogalomban, mint nyilásra, üregre vonatkozók, egyeznek velök az aj, ajak, ajtó, és adu. Általán pedig váj a rokongyökhangú s elválást jelentő szók osztályába tartozik, milyenek vág, valag, válik stb. V. ö. VÁLIK. Vámbéry szerént rokona az oszmanli és csagataj oj-mak mely am. vájni v. ájni, vésni.