, fn. tt. szelenczé-t. 1) Fából kivájt, vagy más szilárd anyagból csinált váluforma tokocska, edényke, doboszka, melyben holmit tartani, hordani szokás. Borsos, paprikás, sós, burnótos szelencze. Olajos szelencze. Ha nincs ired, s szelenczéd, miért teszed magadat borbélylyá? (Km.). "A pénz vevén mondanak: Nem illik nekönk, hogy ezt az szelenczébe avagy pössölben (pörsöly- v. perselyben) tegyök. Nádor-codex. 215. l. 2) l. ORGONAFA.
Valószinű, hogy nevét kivájt, kiszalult alakjától vette, milyenek a falusi konyhákon itt-ott látható fa szelenczék. E szerént gyöke szel, mély hangon szal, melyből szalu, szalul azaz, vájol, hornyol származtak. Innen érthető az orgonafának szelencze neve is, mennyiben székét vagyis belét könnyen ki lehet vájni, s szárát mintegy tokká alakítani. Némelyek erőnek erejével szlávvá akarják tenni, minthogy a szláv nyelvben szolnicze, szolnicza sótartót jelent.