, fn. tt. szele-t, harm. szr. ~e. Ékvesztő szavaink egyike, palóczosan ejtve: szeel v. sziel, v. szeil. A Müncheni codexben állandóan rövid e- (è)-vel jön elé: "Megálla a szel (ventus). "És lőn szelnek nagy fergetege. "Szeltől ingandó nádat (46, 90, 141. stb. lapokon). Különbözik a térnek, illetőleg testnek két oldalát jelentő szél-től, mely az idézett codexben is mindig megtartja ékezetét. "Mennynek négy szélitől fogván (68. l.). Tájszokásilag így is ejtetik szíl. Szoros ért. a sebesebb mozgásba hozott légnek azon fülbeható tulajdonságát, vagyis hangját jelenti, mely folytonos sz gyanánt hallik (lásd végül). Hideg, meleg, langyos, csipős, nedves, szárító szél. Al szél, fel szél. Széllel menni, azon irányban, mint a szél fú; ellentéte: szél ellen menni; mindkettőt átvitt értelemben is használják, t. i. az elsőben: a körülményekhez alkalmazkodni; az utóbbiban: a körülményekkel daczolni. Északi, keleti, déli, nyugoti szél. Tót szél, mely a karpatoktól délnek fú. Balaton szele, a Győri vidékre nézve déli szél. Pásztás szél rövid időközökben és csak tájanként meg-megjelenő szél. Annyi, mint a Mátra szele. (Km.). Vak Tamás szele, keleti szél. Nemere szél, a székelyeknél igen mérges északi szél (a Nemere hegyétől). Ki szelet vét, vihart arat. (Km.). Szél a tölgyet ledönti, de a náddal nem bír. (Km.). Szelet fontol v. szeleket horgász. (Km.). Nem él az ember széllel (Km ). Belé szorították a szelet, megfojtották. Szélesb ért. a levegőnek különféle hangokat űtő sebesebb mozgása, honnan e változatok: zivatar, zegernye, vihar, förgeteg, továbbá, fú, fütyöl, sipol, súg, susog, suhog, sivít, üvölt, süvölt, zúg, mormog, dudál, tutul a szél stb. A hajósoknál még eléfordúlnak e kifejezések: szél alá, v. szél alatt, v. széllel alá, v. széltől el, ki, azaz a hajónak szélmentes oldalára vagy oldalán (leewärts); innen: szélalatti oldal vitorlát szél alá fordítni (abbrassen), a szél alatti vitorlaszárakat meghúzni, hogy a vitorlák a szélnek jobban táruljanak; szélbe fordítni (brassen) vitorlát fordítni, meghúzni; széllel szembefordítni (back brassen); szélnek hátat fordítni; széllel futni, haladni; széllel fordúlni; szélnek vagy szél ellen fordúlni; vitorlát szélnek tárni (vollbrassen); szélnek tartani (anlafen) stb. Átv. az állati test belsejében, különösen a gyomorban, belekben keletkező s vagy a torkon felböfögő, vagy a végbélen kiomló könenyféle bűzlég. Szelek bántják. Megy tőle a szél. Élettani ért. betegség neme, mely a testnek valamely részét hirtelen, mintegy szél gyanánt megüti, s vagy megbénítja, vagy folytonos mozgásban, reszketésben tartja (hemiplexia). V. ö. GUTA. Karját, nyelvét, egyik oldalát megütötte a szél. Képes kifejezéssel; szele jár v. szele hallik valaminek, azaz, előhíre, mely gyanítva, suttogva terjed; rosz szél fú felőle, gyanús hírben áll; szelét venni valaminek, alattomban értesülni róla; szélnek ereszteni v. bocsátani, martalékul hagyni, pusztulni engedni; nagy széllel járni, nagy szelet ütni v. szelet csapni, azaz, nagy zajjal, hirtelenkedve, hányiveti módon mutogatni, fitogtatni magát, honnan a szeleverdi, szeleburdi, szélcsapó, szélpila gúnyos kifejezések.
Alapfogalomban egyezik mind azon szókkal, melyek a sebességnek, sietésnek, sirülésnek stb. sziszegő sz vagy suhogó s hangját utánozzák; s legegyszerűbben van meg a török esz-mek (= fúni) szóban; továbbá egyezik azon idegen szókkal, melyek magát ezen légtüneményt is sz, s rokon gyökhangokkal fejezik ki, mint legközelebb a mongol szalkin (Wind), a latin spirat, spiritus, sibilus, sibilat; ide tartoznak azon szók is, melyek ajakhanggal kezdődvén fuvást, mintegy a levegőnek továbbra tolulását fejezik ki, mint: fú, sínai nyelven is fú, a latinban flat, a németben wehen, blähen stb. A finn nyelvekben sz helyett tompább t, a törökben lágyabb j hangzik; amott: tuuli, töl, tyl, emitt: jel, jil. A magyarban is van tutul, dúdúl. Rokon vele alapfogalomban vagyis a sebesség természeti hangjának utánzásában a száll ige is, egészen hasonló módon a mongollal, melyben mint föntebb érintők, szalkin am. szél és szoila-khu (mandsu nyelven: szoilo-me) am. száll-ni, repülni.