, (szav-atty-ú) fn. tt. szavattyú-t. Beszédbeli hangszerv, hangképesség, szószerv. Szavattyús ifju. (Faludi). Jó szavattyúja van. (Molnár A.). Azon régibb, de ma nem igen használt szavaink egyike, melyek vagy élő vagy elavult t képzőjű igékből származván a részesülő képzője előtt a t hangot meglágyitják, s néha meg is kettőztetik, mint: fergető fergetyű, csikoltó csikoltyú, pattantó pattantyú, szivató szivattyú, nyirető nyirettyű stb. Ezekben és hasonlókban az ó ő átváltozik ú ű-re, mi által főnevekké lesznek, mint furó furu, váló válu.