, fn. tt. szag-ot, harm. szr. ~a. A testekből finom pára, vagy gőz gyanánt kirepülő részecskék, mennyiben az orrban végződő idegekre hatnak, s bizonyos érzést gerjesztenek. Minden állatnak sajátnemű szaga van. Némely virágnak nagy a szaga. Étel, bor, pálinka, eczet szaga. Erős, metsző, csipős, gyönge, finom, kellemes szag. Szaga után borra mint jó vizsla nyúlra. (Km.). Szagával jó a káposzta. (Km.). Ha nem látja magát, de érzi a szagát. (Km.). Az oly szagot, mely visszataszitólag, s igen kellemetlenül hat orridegeinkre, különösen bűz-nek nevezzük; ellenben a finom, kellemes ingerű szag neve illat.
E szónak alapját teszi a szivás, vagyis az orron beszívott levegő hangja, melyet az sz fejez ki, s mely a szí igén kivül több szaglásra vonatkozó szók gyökeül szolgál, milyenek: szimat, szimatol, szamat, szipa, szipák, szipákol, szippant, a büdös szagú szenny, az erős szagú szesz. Egyezik vele az arab-persa szok (genus aromatis), továbbá a latin sagire (acute sentire, Cicerónál), és ettől: sagax, szaglászó, szimatoló pl. canes sagaces (Spűrhunde), továbbá általánosabb (szivási) érteményben a héber (anhelavit), arab szaf és szuf (auram traxit, anhelavit, szí v. szív) német hauchen, Hauch stb.