, fn. tt, szár-t, v. ~at, tb. ~ak, harm. szr. ~a. 1) Magból vagy gyökérből kihajtó, akár kúszó, akár felsudaradzó növénysarj, mely az illető növénynek mintegy törzsét, derekát képezi, melyen ágak vagy legalább levelek képződnek. Búza-, kukoricza-, burgonyaszár. Szárba megy a gabona, a saláta, a sóska. A fanemüek szárát különösen törzsök-nek, derék-nek, vagy szál-nak mondják. A gombanemüek szára: tönk. Az olyan virágkocsánok pedig, melyek nem az ágból, sem a szárból, hanem egyenesen a gyökből nőnek, pl. a jáczint, tőkocsánoknak hívatnak. A kúszó szárak neve máskép: inda, pl. dinynye, tök indája. Egyébiránt a szár tartósságára nézve fűnemü és egy vagy kétnyári; kórós, mely minden évben elszárad, de gyöke megmarad s újra kihajt; cserjés, mely évről évre megmarad, fakeménységü, de tövön mindjárt szétágazik és magasra ritkán nő; és fái, mely keménygesztü, magasra nő, és sok évig elél. 2) A növényszárhoz némileg hasonló tagok az állati testben. Kezek, lábak szárai, azaz, csontjai. Száradjon el a kezed szára. Eltörött a lába szára. Szárába szállott az esze. (Km.). 3) Némely hasonló müvek, vagy eszközök. Saruszár, csizmaszár, nadrágszár, gatyaszár, harisnyaszár. Pipaszár, kantárszár, fékszár, gyeplüszár. 4) A hajósoknál jelent nyelet vagy fogantyút is, pl. evezőszár, máskép: evezőrúd (Ruderbaum).
Hangra és alapértelemre legközelebb áll hozzá szál, s midőn lábszárra vonatkozik, egyezik vele a latin sura. Azon szók osztályába sorozható, melyeknek gyöki alaphangja r, s magasodást, vagy kinövést jelentenek. V. ö. R, gyökhang, és SZÁL.