, régies fn. mai használattal: száj; l. SZÁJ. Egyébiránt most is személyragozva így szoktuk mondani és írni: szám, szád, szánk, szátok. A régieknél ez önálló alakban más ragokat is fölvett. "Szűnek bőségéből beszél szá (ex abundantia tordis os loquitur. Münch. cod. Máté. XII.). "Mert mi szán bemegyen (quia quod intrat in os. U. o. Máté XV.). "Melyek kedég széból kijőnek (quae vero ex ore procedunt. U. o. XV.). "Én adok szát (ego dabo vobis os. Luk. XXII.). "Gyónásra való szának megnyilását (Nádor-cod. 42.). "En adok nektök szát es bölcseségöt (Debreczeni Legendáskönyv).
A j csak toldalékul járult hozzá, mint nyelvünkben több szóhoz, ú. m. bá báj, tá táj (táv), ké kéj, fe fej, é éj, hé héj, szí szíj, í ij, hí hij, dí díj, taré taréj, paré paréj, karé karéj. Ilyenek ka és kaj, t. i. a kacs és kajcs, a kacsiba és kajcsos, kamó és kajmó, kasza és kajsza rokon értelmű származékokban pl. kaszás lábu am. kajsza, kacsiba, kajcsos lábu.