, fn. tt. szamár-t v. szamar-at, tb. szamarak. Négylábu emlős állat, melynek patája hasítatlan, fülei hosszúk és lekonyulók, szőre szürke, farkának csak vége bojtos. Köz ismeretü s gúnyolt állat, holott rosz élelmezés mellett is kivált teherhordásra haszonvehető. Róla több közmondat forog a nép szájában: Tudja minden szamár maga terhét. Szamár se bír el asztagot. Aranyat hord a szamár, bogácskórót eszik. Igen érti szamár a szép szót. Igen kell szamárnak a hegedűszó. (Asinus ad lyram). Szamár többre nézi aranynál a szalmát. Aranyos kantár szamár fejéhez, bot a tegezhez. Szamár arany lant mellett is szamárnótát ordít. Hozzá szokott mint szamár a böjthöz. Szamarat füléről. Szamár a juhok közt. Illik rá, mint szamárra a bársonynyereg, v. mint szamár hátán a selyemnyereg v. nem illet szamarat a vörös nyereg. Lóról szamárra. Kilátszik, mint juhok közől a szamár.
"Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába.
Petőfi.
2) Átv. gúnyos ért. buta, ostoba, tunya. Te szamár! Nagy szamár vagy. Tanuló korában mindig szamár volt. Két lábu szamár. Fölveszi a fokozást is, mely esetben melléknevül szolgál, pl. szamárnál szamarabb. Képes körülirással: Isten lova. 3) A szamárnak festett képe, melyet hajdan a rest tanulóknak csufságos büntetésül nyakokba akasztottak. Szamarat viselni.
Azon szók egyike, melyek több ragok és képzők előtt az éket elvesztik, mint: bogár, sugár, madár stb. Olaszul: somaro (Esel; Lastthier, Saumthier), talán soma (Bürde, Last) szótól; eléjön a németben is Saumer (teherhordozó, mind személyre, mind állatra értve); vagy talán keletről jött át e szó akár a magyar, akár az olasz nyelvbe, minthogy szintén hasonlít hozzá a héber khamór () arab kimár mely nevét e nyelvekben úgy látszik veres szinétől kapta, minthogy a gyökszónak ( és ) egyik jelentése: rubuit. Egyébiránt a rokon hangok az ázsiai és európai nyelvekben történetesen is találkozhatnak mint sok más szóban.