, (szur-ok) fn. tt. szurkot, harm. szr. ~a. Széles ért. ragadós, tömör, gyantaféle test, pl. földi szurok. (Asphaltum, Judenpech). Különösen a szurkosfenyünek, vagyis luczfának gyántájából főzött, és megtisztított, fekete szinű, tömött, s a kátránynál szivosabb test. Szurkot főzni. Szurokkal beönteni a hajó réseit. Fekete, ragadós, mint a szurok. Megetették vele a szurkot, azaz, rászedték, megjáratták. Aki szurokkal bánik, megszurkosodik. Baranyában holtszenet is jelent.
E szónak gyöke szur alapfogalomban egyezik a szurt, szurtos, szirtos, továbbá a czirom, czirmos, szurom, szurmos, szók gyökeivel, melyek mindnyájan valami ragadós, tapadó, olvadékony mocsokra vonatkoznak, s mint olyanok a szurokhoz hasonlók. Távolabbról rokonok hozzá a folyékony ír, zsír, sár, továbbá az az előtétes hang helyett némi különbséggel: nyír, nyirok, virics. Képeztetésre egyeznek vele: hurok, burok, murok, marok, sarok, farok hangugratók. Idegen nyelvekben rokonok vele Budenz J. szerént a zürjén ír (pix liquida), a hegyi cseremisz sirä, és votják sïr (kén).